PROLÓGUS

Mr. Teal, a Scotland Yard főfelügyelője buzgón írt. Személyes érzéseit igyekezett annyira lehűteni, hogy megfeleljenek a hivatalos jelentés hangjának.

„Az a tény, hogy Simon Templar már régóta nem tagadja az „Angyal”-lal való azonosságát, csöppet sem könnyítette meg a dolgunkat. Azokban az esetekben, amelyek eddig tudomásomra jutottak, vagy biztosította magát, hogy áldozata ne merjen feljelentést tenni – vagy megdönthetetlen alibiről gondoskodott. Olyan eszközökkel rendelkezik, amelyek ellen a mi szervezetünk aligha harcolhat. Pályafutásom kezdetétől fogva mindent elkövettem, hogy letartóztathassam, de az eddigi bizonyítékok jóformán értéktelenek…”

A jelentés múlt időben kelt – múlt időben és bocsánatkérő hangon – bár Teal igazán nem szívesen ismerte volna el ezt a tényt. Mert a bevezető bekezdés ideje óta bizonyos dolgok megváltoztak. Az volt a baj, hogy ez a változás csöppet sem segített a rendőrségnek. A helyettes rendőrfőnök ezt bosszantóan megvilágította. Jónéhányan elismerték, hogy rendkívüli szókinccsel, hévvel és változatossággal fejtette ki véleményét; de oka is volt a haragra. Simon Templar, aki sokkal vidámabban fogta fel a dolgot, jóval tömörebben foglalta össze a helyzetet Patrícia Holm előtt.

– Valahol – mondta az Angyal vidám kézlegyintéssel, miközben a régi Angyal-nevetés fénye villant fel szemében – valahol abban a nagy, ernyedt kocsonyában, amit a Scotland Yard eszének neveznek (erős túlzással!) egy kevéskével több bizonyítékot őriznek felőlem. S ugyanakkor azon a nagy, lüktető területen amelyre a Scotland Yard vigyáz – jóval kevesebb nyoma van az Angyalnak. De kinek fáj ez?

No, ami azt illeti, ugyancsak sok embernek fájt. Nem mintha sokat használt volna. Miért is bánatukat csak odavetőleg jegyezzük fel, ugyanoly könnyedén, amilyen könnyedén az Angyal beszélt volna róla. Gunner Perrigonak mindenesetre fájt – de az ő érzésére az egész históriában senki sem volt tekintettel. A brixtoni börtönben senyvedett és komoran töprengett az élet bizonytalanságán; s meg volt róla győződve, hogy a fentnevezett élet ugyancsak csúnyán bánt el vele. Mert Gunner Perrigonak valamikor ötvenszázalékos részesedése volt a legnagyobb gyémántszállítmányban, amit valaha Angliába csempésztek – s a börtön hivatalos feljegyzései szerint most pontosan nyolc shillinggel és négy pennyvel rendelkezett. Létének ez volt két alapvető ténye s nincs a földnek olyan statisztikusa, aki ezt a két tényt többféleképpen csoportosíthatta volna, mint ahogy szegény Perrigo már megtette.

És a Scotland Yardnak is fájt a dolog. A Scotland Yard fülébe – amelyet Teal főfelügyelő hallószerve képviselt – az Angyal az Isten tudja hányadik bolhát ültette már. És a Scotland Yard bosszankodott – nem éppen azért, mintha Gunner Perrigo iránt különös rokonszenvet érzett volna. Ennek a bosszúságnak mértékét pontosan leolvashattuk annak a három tucat dagadt képű detektívnek arcáról, akik kettesével lődörögtek az Egyesült Brit Királyság minden egyes kikötőjében és az Angyalt lesték – egy hosszú, nedves áprilisi héten át. Jártak-keltek, lopóztak, figyeltek, roppantul hatásos képet nyújtottak, de ez volt végeredményben minden. Egyikük meg is fázott, ami igazán sajnálatraméltó dolog.

Az Angyal ugyanis már rég elhagyta Angliát – háromezer méterrel a detektívek feje fölött, repülő ezüst villanás hátán, az esti felhők rőt ormai között. Egyedül volt Patricia Holmmal és a szabadsággal. Zsebében a tíz éves kalózélet minden fillére, amelyet kivett a bankból. A bankot még Teal kopóorra sem tudta kiszimatolni. Zsebében, vagy inkább kabátja alatt százezer font értékű gyémánt. Előtte a széles nagyvilág.

A La Manche-on túl már várták. Hat különböző ország, hat rendőrfőnökségének embereit ugrasztották ki ágyukból a zümmögő sürgönydrótok. Várták Cherbourgban, Havre-ban, Dieppe-ben, Boulogne-ban, Dunkirkben, Ostendében, Hook van Hollandban – messze keleten, Helsingsforsban és Rigában is. Etaples fölött megpillantották és Amiens és Párizs közt készültek fogadtatására; de az Angyal éjfélkor szállt le a földre, a High Fen üres pusztaságában, Monschaun túl, és még hajnal sem volt, amikor egy „kölcsönkért” teherautón Aachenbe érkezett.

S ott nyoma veszett.

Van Roeper, a kis, kékszemű orgazda, aki hétszázezer guldent fizetett a gyémántokért, békésen végezte a maga dolgát Amszterdamban – semmi okot nem látott arra, hogy a rendőrségnek segítségére legyen a hajszában. S ő volt az utolsó ember, aki tudta, hogy látta az Angyalt. Európa határainak őrei közül senki sem tudta, hogy az Angyal átsuhant köztük, mert Simon Templar a saját útjait járta. De annyi biztos, hogy három héttel később Simon Templar és Patricia Holm a bajorországi Lenggriesből déli irányba indultak, és az erdőn át eljutottak az ausztriai Achenwaldba. Az Angyal jól ismerte ezt az ösvényt, így aztán Innsbruckba érkeztek.

Monty Hayward ott találkozott velük; és Montynak nagy szerepe van ebben a históriában. Az Angyal azt is kijelentette egyszer, hogy az egész dolog kezdettől fogva Monty hibája. Mert együtt vacsoráztak a Tirol-vendéglőben s utána sört ittak; késő éjszaka volt már, amikor hazafelé indultak a Rennwegen, amely az Inn folyó mentén vezet. S éppen az a remek a dologban, hogy az Angyal elhatározta: most az egyszer igazán jó fiú lesz… tisztességes, csöndes, a légynek sem ártó…